Az első időkben a szerződésekkel összefüggő főbb fejlemények a Közösség saját forrásainak megteremtéséhez, a Parlament költségvetési hatásköreinek megerősítéséhez, a közvetlen és általános szavazással történő választáshoz, valamint az Európai Monetáris Rendszer (EMS) létrehozásához kapcsolódtak. Az 1986-ban hatályba lépett Egységes Európai Okmány alapvetően módosította a Római Szerződést, és egy nagyméretű belső piac létrehozása révén megszilárdította az európai integráció gondolatát.

Az integráció első szakaszának főbb eredményei

A Római Szerződésként is ismert Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó szerződés 8. cikke rendelkezett a közös piac létrehozásáról, amelynek 12 év átmeneti időszak alatt, három szakaszban, 1969. december 31-ig kellett lezajlania. Első célkitűzése, a vámunió, a vártnál hamarabb létrejött. A kvóták növelésére és a belső vámok fokozatos megszüntetésére szolgáló átmeneti időszak már 1968. július 1-jén lezárult. Ennek ellenére az átmeneti időszak végén még mindig jelentős akadályai voltak a személyek szabad mozgásának. Európa ekkorra már az EGK-n kívüli országokkal szemben alkalmazandó közös külső vámtarifáját is létrehozta.

A „zöld Európa” létrehozása egy másik jelentős európai integrációs projekt volt. 1962-ben elfogadták a közös agrárpolitikára (KAP) vonatkozó első rendeleteket, és létrejött az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap.

A szerződések első módosításai

A. Az intézmények fejlődése

Az első intézményi változást az 1965. április 8-i egyesítési szerződés hozta, amely összevonta a végrehajtó szerveket. A szerződés 1967-ben lépett hatályba, létrehozva az Európai Közösségek (az Európai Szén- és Acélközösség, az EGK és az Európai Atomenergia-közösség) egységes Tanácsát és Bizottságát és bevezetve az egységes költségvetés elvét.

B. Saját források és költségvetési hatáskörök

A tagállamok pénzügyi hozzájárulásainak a Közösségek saját forrásai által történő pótlásáról szóló, 1970. április 21-i tanácsi határozat létrehozta a Közösség saját forrásainak rendszerét, amely a tagállamok pénzügyi hozzájárulásainak helyébe lépett (lásd az 1.4.1 sz. tájékoztatót).

• Az 1970. április 22-i Luxemburgi Szerződés bizonyos költségvetési hatáskörökkel ruházta fel a Parlamentet (1.3.1).
• A Szerződés az Európai Közösségeket létrehozó szerződések, valamint az Európai Közösségek egységes Tanácsának és egységes Bizottságának létrehozásáról szóló szerződés egyes pénzügyi rendelkezéseinek módosításáról (a Brüsszeli Szerződés) (1975. július 22.) jogot adott az Európai Parlamentnek arra, hogy elutasítsa a költségvetést, és mentesítést adjon a Bizottságnak a költségvetés végrehajtására vonatkozó felelősség alól. Ugyanez a Szerződés életre hívta a Számvevőszéket, a Közösség elszámolásainak és pénzgazdálkodásának ellenőrzéséért felelős testületet (lásd az 1.3.12 sz. tájékoztatót).

C. Választások

Az 1976. szeptember 20-i okmány új legitimitást és tekintélyt adott az Európai Parlamentnek azáltal, hogy bevezette képviselőinek általános választójog alapján történő, közvetlen megválasztását (lásd az 1.3.4 sz. tájékoztatót). Ezt az okmányt 2002-ben módosították, bevezetve az arányos képviselet általános elvét és az európai választásokra vonatkozó nemzeti jogszabályok egyéb keretrendelkezéseit.

D. Bővítés

1973. január 1-jén az Egyesült Királyság, Dánia és Írország csatlakozott a Közösséghez; a norvég szavazók népszavazáson utasították el a csatlakozást. Görögország 1981-ben, Portugália és Spanyolország pedig 1986-ban csatlakozott.

E. A Közösség költségvetése

A bővítés első körét követően felmerült a nagyobb költségvetési szigor és a KAP reformja iránti igény. Az Európai Tanács 1979-ben megegyezésre jutott egy sor kiegészítő intézkedést illetően. Az 1984-es fontainebleau-i megállapodás keretében fenntartható megoldás született, amely azon az elven alapult, hogy kiigazításokat lehet alkalmazni bármely tagállam megsegítése céljából, ha az viszonylagos jóléte szempontjából erejét meghaladó pénzügyi terhekkel küzd.

A további integrációra vonatkozó tervek

A gazdasági közösség kezdeti sikereinek hatására, az Európai Védelmi Közösség 1954. augusztusi kudarca ellenére az 1960-as évek elején újra felmerült a tagállamok politikai szintű egyesítésének célja.

A. A politikai egység megteremtésére tett kísérlet kudarca

Az 1961-es bonni csúcstalálkozón az Európai Közösség hat alapító tagállamának állam- és kormányfői felkértek egy kormányközi bizottságot, amelynek elnöke a francia nagykövet, Christian Fouchet volt, hogy terjesszen be javaslatokat az európai népek lehetséges uniójának politikai státuszáról. Ez a kutatóbizottság 1960 és 1962 között kétszer is sikertelen kísérletet tett arra, hogy egy mindenki számára elfogadható szerződéstervezetet tárjon a tagállamok elé, noha Fouchet terve a tagállamok identitásának szigorú tiszteletben tartásán alapult, és ezáltal elvetette a föderális elképzeléseket.

Politikai közösség hiányában, mintegy annak helyettesítőjeként jött létre az Európai Politikai Együttműködés (EPE). Az 1969 decemberében tartott hágai csúcskonferencián az állam- és kormányfők úgy határoztak, hogy megvizsgálják, mi lenne a politikai egyesítés irányába tett előrelépés legmegfelelőbb módja. A külügyminiszterek által 1970 októberében elfogadott és a későbbiekben további jelentésekkel kiegészített Davignon-jelentés képezte az EPE alapját az Egységes Európai Okmány (EEO) életbe lépéséig.

B. Az 1966-os válság

Súlyos válság alakult ki, amikor az átmeneti időszak harmadik szakaszában a Tanácson belüli szavazási eljárások során, egyes területeken az egyhangú döntéshozatalra vonatkozó szabályt a minősített többségi szavazás váltotta volna fel. Franciaország kifogásolt egy sor bizottsági javaslatot, köztük a KAP finanszírozásával kapcsolatos intézkedéseket, és nem jelent meg a Közösség legfontosabb ülésein (ez volt az ún. „üres székek” politikája). A felek végül megegyezésre jutottak az úgynevezett luxemburgi kompromisszum (lásd az 1.3.7 sz. tájékoztatót) keretében, amely kimondta, hogy ha egy vagy több tagállam alapvető érdeke forog kockán, a Tanács tagjai arra fognak törekedni, hogy kölcsönös érdekeik szem előtt tartása mellett olyan megoldásra jussanak, amely minden érintett számára elfogadható.

C. Az európai „csúcstalálkozók” növekvő jelentősége

A tagállamok állam- és kormányfőinek találkozói – noha kívül maradtak a Közösség intézményi keretén – időközben politikai iránymutatást kezdtek adni, és felléptek azon problémák megoldása érdekében, amelyekkel a Miniszterek Tanácsa nem boldogult. A kezdeti, 1961-es és 1967-es találkozókat követően ezek az értekezletek egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, különösen az 1969. december 1–2-i hágai csúcstól kezdve, amely utat nyitott a Közösség bővítésére irányuló tárgyalások elindításának, és amelyen megállapodás született a Közösség finanszírozási rendszeréről. Az 1974. decemberi fontainebleau-i csúcson fontos politikai döntések születtek a Parlament közvetlen megválasztásával és a Tanács döntéshozatali eljárásaival kapcsolatban. Ekkor határoztak arról is, hogy a továbbiakban évente háromszor fog ülésezni az „Európai Tanács” a közösségi ügyek megvitatása és a politikai együttműködés érdekében (lásd az 1.3.6 sz. tájékoztatót).

D. Intézményi reform és monetáris politika

Az 1970-es évek vége felé a tagállamok különböző kezdeményezésekkel igyekeztek összehangolni gazdasági és pénzügyi politikáikat. A monetáris stabilitás hiánya által okozott probléma megoldása, valamint e helyzetnek a KAP-ra és a tagállamok közötti kohézióra gyakorolt kedvezőtlen hatásának csökkentése céljából az Európai Tanács 1978-as brémai és brüsszeli ülése létrehozta az EMS-t. Az önkéntes és differenciált alapon (az Egyesült Királyság úgy döntött, hogy nem vesz részt az árfolyam-mechanizmusban) létrehozott EMS alapja a közös elszámolási egység, az európai valutaegység volt.

Az Európai Tanács 1981-es londoni ülésén Németország és Olaszország külügyminisztere, Hans-Dietrich Genscher és Emilio Colombo javaslatot tett egy „Európai Okmány” létrehozására, amely számos területet ölelt volna fel, így például: a politikai együttműködés, a kultúra, az alapvető jogok, a közösségi szerződésekben szabályozott területeken kívül eső területekre vonatkozó jogszabályok harmonizálása, az erőszak, a terrorizmus és a bűnözés elleni fellépés módjai. E javaslatot ugyan eredeti formájában nem fogadták el, de egyes elemei felbukkantak „az Európai Unió létrehozásáról szóló ünnepélyes nyilatkozatban”, amelyet 1983. június 19-én Stuttgartban fogadtak el.

E. A Spinelli-terv

1979-ben, néhány hónappal az első közvetlen európai parlamenti választások után súlyos válság alakult ki a Parlament és a Tanács között az 1980-as költségvetés elfogadása kapcsán. Altiero Spinelli európai parlamenti képviselő, az Európai Föderalista Mozgalom alapítója és egykori biztos ösztönzésére 1980 júliusában egy kilenc európai parlamenti képviselőből álló csoport találkozott annak megvitatására, hogy milyen módon lehetne új alapokra helyezni az intézmények működését. 1981 júliusában a Parlament létrehozott egy intézményi ügyekkel foglalkozó bizottságot – amelynek Spinelli lett a vezető előadója – abból a célból, hogy vázoljon fel egy tervet a meglévő szerződések módosítására. A bizottság úgy határozott, hogy kidolgozza a később az Európai Unió alkotmányává váló terveket. A szerződéstervezetet 1984. február 14-én nagy többséggel fogadták el. A jogalkotási hatáskört ezentúl – a szövetségi államok berendezkedéséhez hasonló módon – egy kétkamarás rendszer gyakorolta volna[1]. A rendszer célja az Európai Parlament és a Tanács közti egyensúly megteremtése volt, ez azonban elfogadhatatlan volt a tagállamok számára.

Az Egységes Európai Okmány

Az 1980-as évek eleji közösségi költségvetési viták lezárultával az Európai Tanács 1984. júniusi fontainebleau-i találkozóján úgy határozott, hogy az állam- és kormányfők személyes képviselőiből álló – elnöke után Dooge-bizottságként ismert – ad hoc bizottságot hoz létre. A bizottság feladata a közösségi rendszer működését és a politikai együttműködés javítását célzó javaslatok kidolgozása volt. Az Európai Tanács 1985. júniusi milánói ülése többségi szavazással (hét–három arányban, ebben a szervben rendkívüli eljárással) döntött egy kormányközi konferencia összehívásáról, amelynek feladata az volt, hogy megerősítse az intézmények hatásköreit, a Közösség tevékenységét új területekre terjessze ki és egy „valódi” belső piacot teremtsen meg.

1986. február 17-én kilenc tagállam írta alá az EEO-t, amelyhez később, 1986. február 28-án (népszavazás általi jóváhagyást követően) Dánia, valamint Olaszország és Görögország is csatlakozott. Az EEO-t a tagállamok parlamentjei 1986 folyamán ratifikálták, de mivel egy magánszemély az ír bírósághoz fordult, hatálybalépése 6 hónapig, azaz 1987. július 1-jéig váratott magára. Az EEO volt a Római Szerződés első alapvető módosítása. Fő rendelkezései a következők voltak:

A. Az Unió hatásköreinek kiterjesztése

1. Nagyméretű belső piac létrehozása

A teljes mértékben működő belső piac létrehozását 1993. január 1-jéig kellett lezárni, az 1958-ban bevezetett közös piac céljainak átvételével és kiszélesítésével (lásd a 2.1.1 sz. tájékoztatót).

2. Új hatáskörök létrehozása az alábbi területeken:

• monetáris politika;
• szociálpolitika;
• gazdasági és szociális kohézió;
• kutatás és technológiafejlesztés;
• környezetvédelem;
• külpolitikai együttműködés.

B. A Miniszterek Tanácsa döntéshozatali képességét javító rendelkezések

A Közösség négy meglévő hatásköre (a közös vámtarifa módosítása, a szolgáltatásnyújtás szabadsága, a tőke szabad áramlása és a közös tengeri és légi közlekedési politika) tekintetében az egyhangú döntéshozatalt a minősített többségi szavazás váltotta fel. Több új felelősségi kör (például a belső piac, a szociálpolitika, a gazdasági és szociális kohézió, a kutatás és a technológiafejlesztés, valamint a környezetvédelmi politika) esetében is minősített többségi szavazással történő döntéshozatalt vezettek be. Mindezek mellett a minősített többségi szavazás vonatkozásában a Tanács belső eljárási szabályzatát is módosították annak érdekében, hogy az megfeleljen annak a korábbi elnökségi nyilatkozatnak, amely szerint a jövőben szavazást nem csak a Tanács elnökének indítványára, hanem – a Tanács tagjai egyszerű többségének támogatása esetén – a Bizottság vagy valamely tagállam kérésére is el lehet rendelni a Tanácsban.

C. Az Európai Parlament szerepének növelése

A Parlament hatáskörei az alábbiakkal bővültek:

• a Közösség bővítésével kapcsolatos megállapodásokat és társulási megállapodásokat jóvá kell hagynia a Parlamentnek;
• bevezették a Tanáccsal való együttműködési eljárást (lásd az 1.2.3 sz. tájékoztatót), amely korlátozott, de valódi jogalkotói hatáskörrel ruházta fel a Parlamentet. Abban az időben körülbelül egy tucatnyi esetben kellett ezt jogalapként alkalmazni, és ez jelentős mérföldkövet jelentett a Parlament egyenrangú társjogalkotóvá válása folyamatában.

Ina Sokolska

03-2023